A Török Köztársaság az átalakuló Közel-Keleten = The Republic of Turkey in the changing Middle East

A 2011–2012-ben zajlott, „arab tavasznak” nevezett események új korszak kezdetét jelezték a Közel-Keleten, mely a hidegháború vége óta, de különösen a 2003-as iraki háború következtében amúgy is mélyreható átalakulási folyamaton megy keresztül. Ennek során a térség három nem arab állama, Izrael, Irán és Törökország vált a régió hatalmi egyensúlyának meghatározó erőközpontjává, miközben az arab országok – amúgy sem homogén – csoportja a háttérbe szorult. A korábban mértékadó arab államok (Egyiptom, Irak, Szíria) különböző okok miatt elveszítették vonzerejüket a többiek számára, miközben Szaúd-Arábia sem vállalta a vezető szerepét. Az „arab tavasz” során egymástól egyre nyilvánvalóbban független nemzetállammá vált arab országok mind kevesebb kérdésben hajlandók közös álláspontot képviselni a nemzetközi fórumokon. Az átalakuló közel-keleti regionális rendben azonban az államok viszonylagos hatalmi egyensúlyában bekövetkezett változások miatt a térség helyzetét meghatározó szereplők száma megnövekedett, hiszen legalább Egyiptommal és Szaúd-Arábiával ismét mint politikai központtal kell számolni. A jelen tanulmány az e regionális rendben sokak szerint neooszmán hegemón törekvésekkel fellépő Törökország helyét és szerepét vizsgálja.

The Syrian refugee crisis reconsidered: The role of the EU-Turkey Agreement

The aim of the article is to analyse the roots of the current refugee crisis in Syria. The author argues that the most effective way to solve the crisis can only be to re-establish order and stability in Syria and Iraq. However, even with the most recent international attempts to bring the different Syrian actors to engage in proximity talks, re-establishing order in Syria will not be possible in the short term for the international community. Therefore more attention is needed to address the refugee crisis in the neighbouring countries. Due to its geographical location Turkey is the most important host and transit country for Syrian and other migrants. Turkey lacks the appropriate legal system and infrastructure to handle the situation. The author argues that the international community must make a greater effort to provide the refugees with basic necessities. The EU-Turkey agreement is an important step forward, but it lacks a truly comprehensive approach to solve the crisis. Turkey’s foreign policy toward Syria further complicates the challenge arising from the Syrian crisis.